Hogyan lehetünk Önmagunk

Hogyan lehetünk Önmagunk

„Ismerd meg önmagadat,és a lelked olyan mély gyökerekből fog táplálkozni,mint az öreg fák,s ezáltal oly erősen állsz,mint a fák,lelkedet megannyi színes kis virág fogja beborítani,illatukat hintvén szét a szeretet arany fényében”   

                    / Tünde Scharlotte Takács/

Először is meg kell ismernünk önmagunkat, időt kell szánnunk arra, hogy elmélkedjünk arról, kik is vagyunk valójában. Ki vagyok én? Ez az első és a legfontosabb kérdés,amelyet mindenkinek saját magának kell megválaszolnia. Mi vagyok én? Egy rakás sejt, némi csont, kevéske hús? Testbe burkolt szellem vagyok? Véletlenül vagyok itt, mert az anyukám megismerte az apukámat és megszülettem? Vagy pedig évezredekkel ezelőtt kigondoltak, ahogyan Jung mondaná, és valaminek a jelképe vagyok? Vagyis önmagunk feltárásához az első lépések annak a tudásnak a megszerzése hogy mi…. és…. ki vagyok én……honnan jövők….és hova…megyek én… Következő lépésként ismerjük meg értékeinket,de soha ne törekedjünk olyan balgaságokra,hogy egy adott kategória képébe akarjuk magunkat beilleszteni,netán beerőszakolni. Hisz mik is a kategóriák…. sablonok, formák alakzatainak a halmazai,melyek képként -  önképként jelennek meg. Csak hogy ezek a képek mint pl.egy ilyen kategória:”hogy én mindig boldog vagyok” vagy akár „én mindig depressziós vagyok” vagy „én ügyesen tudok sütni”,vagy „én nem tudok füvet nyírni”csak pillanatnyi képeink,kategóriáink,melyek nem vetíthetők vissza a gyökereinkbe,de nem vetíthetők ki a jövőnkbe sem!!!! Minél jobban megismerjük értékeinket,annál biztosabban tudjuk felismerni magunkban a tehetséget is. Soha ne felejtsük,a mi értékeink vagyunk mi magunk,a mi tehetségeink csak is a miénk. Soha ne mérjük magunkat más emberek értékeihez és tehetségéhez. Minden embernek az élete során vannak jó és „rossz” értékei! Vannak tehetségei és vannak dolgok amikben tehetségtelen! Egyszerűen ismerd el,hogy ezek benned is benned vannak,használd az értékeidet,tehetségeidet, ÖNMAGADAT, de soha ne tagadd meg ÖNMAGADAT,hogy vannak értékeid és nem tehetségeid, pl ma pocsék a kedvem,vagy nem tudok teniszezni stb…ÖNMAGADAT vállalva válsz ÖNMAGADDÁ

Ma a világ válságban van, tele nehézségekkel, s ezáltal lelkünk is sokszor sodródik árnyékos oldalra. Üldöz minket a magány, amelytől nap mint nap szenvedünk. Bár nagyvárosban élünk, bár szinte mindig emberek vesznek körül, mégis magányosak vagyunk – társas magány -  sokszor érezzük úgy, hogy nincs, akivel megoszthatnánk egy álmunkat, egy verset, panaszunkat vagy fájdalmunkat, könnyeinket. Erre mit csinálunk.. inkább el szeretnénk rejteni könnyeinket. Ki meri ma a  könnyeit, mások előtt vállalni azt, hogy egy zenemű hallgatásakor, vagy egy barát haláláról értesülve sírva fakadt. Ezért el szeretnénk rejteni érzelmeinket, eltitkolni dicséretünket és ellenvetésünket, eltitkolni könnyeinket, és így egyre jobban bezárkózunk saját börtönünkbe.

Nem a holttestekkel teli temetők a legrosszabb temetők, hanem a szívünk mélyén nyugvó álmaink temetői; a félresikerült dolgaink, a meghiúsult terveink, az el nem ért eredményeink, a létre nem jött kapcsolataink, a soha meg nem valósított álmok, a meg nem írt könyvek, a vers, amely elillant előlünk, a kép, amelyet nem festettünk meg. Ezek a belső kudarcaink, ez a sírokkal teli belső temetőnk.

Megújult életerőre van szükségünk, amely derűlátóvá tesz az élet viharaival szemben, és nemcsak arra késztet, hogy belefogjunk valamibe, hanem arra is, hogy be is fejezzük,  ide-oda rohangálunk étel után, ruha után, lakás után, pénz után,  egész nap a testünk jólétével foglalkozunk, miközben teljesen elfeledkezünk a lelkünkről, benső lényünkről.

Pedig  az „én” képes kapcsolatot teremteni a „te”-vel, és ahol van „én” és „te”, ott megszületik a „mi” is, a közös és nagyszerű „mi”. Megszületik a „mi”, amely egy csodálatos virág szirmaihoz hasonlóan különálló részekből áll, de mégis egy közös mag körül egyesülnek, mint ahogy a szirmok is egyesülnek a virág közepében.